A Balatonhoz megyünk idén. A gyerekek már nagyon készülnek (Bende is valami olyasfélét dörmögött az orra alatt, hogy zsír lesz...), viszünk bringát is, meg, persze, bízunk benne, hogy jó idő lesz...

A nyári együttlét (mi négyen, fiúk) - tavaly már megtapasztaltam - nagyon más, mint a hétköznapok. Tavaly a tengernél voltunk. Összezárva egy apartmanban - a kicsik a Bende fején lógtak, az meg, mint egy anyaállat, amikor a kicsinyei a fülét harapdálják, békésen tűrte, néha odasuhintott, felmordult, de láttam rajta, hogy nincs terhére... Én meg csak néztem őket...

Ha bementünk a vízbe, Zozó(akkor 5) hamar megunta, ki kellett vinnem homokvárat építeni, de Bende(14) és Ádi(7) bent maradt továbbra is, akár 2 órán keresztül is lebegtek a vízen, Ádi úszógumival, időnként láttam, hogy Bende felkapja, eldobja, a kicsi visítva élvezte, aztán labdáztak, vagy csak hallgattak egymás mellett... A sekélyebb részeken négyen labdáztunk, Bende nyakán lógtak a kicsik, azt játszották, hogy a repülő labda útjába dobja őket, hogy nagyot csobbanjanak...nem akarták abbahagyni.

Ez nagyon feltöltött engem is... Talán testvérként tudnak felnőni minden nehézség ellenére... (még akkor is, ha a köztük lévő korkülönbség miatt Bende valójában mindig is egyke volt és marad is...)

Néha látom, hogy hiányoznak egymásnak. Relatíve sokat vannak együtt, de Bendét hétköznap kötik a tanulással, edzéssel kapcsolatos dolgok, hétvégén meg mi megyünk, ő csetel, játszik a gépen, vagy a haverokkal lóg... A mostani hétvégén is nálam aludtak a kicsik, Bende is otthon volt és... együtt játszottak... sőt, társasoztak, ami sosem szokott előfordulni...filmet néztek (mindenképpen várjuk meg vele!, parancsolta Bende és úgy is tettünk...), és a kicsik a fején lógtak, ő meg, mint egy anyaállat...

Nemsokára megyünk a Balatonhoz. Remélem, zsír lesz...

Néha arra gondolok, hogy ha minden ennyire egy irányba mutat, az érzelmi erózió, a lelki lemorzsolódás, az entrópia irányába, vajon érdemes-e arra biztatnom a gyerekeimet, hogy bizalommal tekintsenek a jövőbe, szőjenek nagyívű terveket, higgyenek a sírig tartó szerelemben...

Meg, hogy vajon mire fogok gondolni, amikor egyik a másik után vezeti oltárhoz szíve választottját... Arra, hogy most rontják el az életüket? Hogy éppen egy olyan útra lépnek, aminek a vége mindenképpen szenvedés, fájdalom, vagy jobb esetben lemondás, beletörődés?

Jobb nem is belegondolni...

Jaj, Bende nagyon kamasz.

Volt egy csörténk a napokban, megpróbáltam rávenni, hogy tanulja meg a fizikaleckéjét, jól is haladtunk ezen az úton, amikor megemlítettem, hogy beszéltem az osztályfőnökével, aki beszámolt nekem néhány meglehetősen rossz jegyről, amelyekről Bende "elfelejtett" engem értesíteni... Elég vacakul áll például fizikából, mondtam neki, hogy ezzel többet kellene foglalkozni, esetleg járhatna korrepetálásra, ám ő ekkor kijelentette, hogy nem érdekli az egész, nem is akar továbbtanulni (mondtam, jó, akkor tanuljon valami rendes szakmát, azt válaszolta, majd a gimnázium után...), ez sok volt nekem, közöltem vele, hogy nem jól látja a dolgokat, mert ő elvárja, hogy ki legyen nyalva a feneke, de cserébe nem adja azt, amit én elvárok, hogy tanul... ("amíg az házamban, az én kenyeremet..." - blablabla...; teljesen klasszikus, értelmetlen vita, azt hiszem, a tehetetlenségemet jelzi, vagy legalábbis azt, hogy tehetetlennek érzem magam...)

Lényeg a lényeg, felállt, faképnél hagyott, elment... Mikor hazajött (félórás "szellőztető" séta volt), bezárkózott a szobájába, órákig ki se jött...

Aztán egyszer mégis. És akkor azt mondtam neki, hogy én szeretem őt. És azt is, hogy nem akarok neki rosszat. És megkérdeztem, hogy miért van az, hogy nem beszél nekem a dolgairól, nem mondja el, mi volt vele az iskolában. Azt válaszolta: nem érzi szükségét. Az kérdeztem: van velem valami baja? Azt válaszolta: nincs. És azt is mondta, hogy azokból a tantárgyakból, amelyekből javított az utóbbi időben, nem azért szerez jobb jegyeket, mert korrepetálja valaki, hanem azért, mert ő elhatározta, hogy azokból most jobb lesz. És értsem meg, hogy a külső segítség mit sem ér, ha ő legbelül nem akarja...

Ez logikusan hangzott, de nem győzött meg. Mindenesetre, kibékültünk.

De, jaj, látom én, hogy Bende mennyire kamasz...

Zozó 6 éves lett!

Én is hivatalos voltam a buliba. Sanyi nem volt otthon, amit alapvetően nem bántam, bár azért bújkált bennek a kisördög, hogy milyen lenne... De jobb volt ez így. (Persze, így nem lesz olyan zaftos ez a poszt se...)

Fura volt, mert valójában eljátszottuk a boldog családot, az exem és én kipakoltuk a kertbe a kajákat, mint régen, fogadtuk a vendégeket, mint régen, körülültük a tüzet, mint régen, elsétáltunk a gyerekekkel a közeli dombokra, mint régen...

Közben együtt bosszankodtunk az ingatlanpiac pangásán, megbeszéltük, hogy lejjebb visszük az árat, hogy végre valaki elvigye a házat... Panaszkodott, hogy drága az élet, én idevágóan drámai képet festettem Bende(15) étvágyáról...

Zozó nagyon örült az ajándékoknak, tőlem távirányítós hajót kért - amikor kibontotta, azt mondta, ez élete legjobb ajándéka. Nagyon örültem. Ez tegnap volt. Ma este beszéltünk telefonon, elújságolta, hogy már nem működik...:( beleejtették a távirányítót is a vízbe... De megnyugtatott, hogy Sanyi majd megszereli... Mondtam, jó, de ha mégse menne, szóljon nekem, majd kitalálunk valamit...

Mindent összevetve, jó kis nap volt, azért estére, éppen, amikor már elindultam, megjelent Sanyi, kimérten köszöntünk egymásnak, aztán a gyerekek még elkísértek egy darabig... Láttunk az út mellett lila akácot, törtem nekik egy-egy ágat, aztán hazaküldtem őket, hogy köszöntsék fel az anyjukat Anyák napja alkalmából...

Ma volt a szülinapom.

A legjobban alakult, a körülményekhez képest. Zozóval(6) voltam egész nap, nem ment oviba, bringáztunk. Ádi(8) új bicajt kapott, az öccse megörökölte az övét (ő is a szülinapjára, ami meg kedden volt...) Aztán elmentünk Ádiért az iskolába és hármasban folytattuk... Isteni idő volt, sütiztünk a közeli cukrászdában, kövekkel kacsáztunk a közeli tóban, majd hazabicajoztunk az anyjukhoz...

Már otthon voltam, amikor csörgött a telefon - azért hívtak, hogy felköszöntsenek... Jól esett! :)

Lehet, hogy Bende nem tudja: ma van a szülinapom. Mindenesetre ő nem mondott semmit.

Csak a volt apósom meg az anyósom hívott - ők még mindig a vejüknek tekintenek, bár próbálom kondicionálni őket, hogy szokják az új helyzetet. Mindenesetre, rendes tőlük...

Tavaly Kassán voltam a szülinapomon. Az idei is volt olyan jó, ha nem még jobb...:)

Elérkeztünk a jelenbe...

Bende (15) és én albérletben lakunk, amikor elköltöztünk, a fiam azt mondta, nem is baj, hogy így alakult, mert itt jobb a tömegközlekedés és spécibb a számítógép... Nem tudom, mennyire gondolta komolyan...

Ő néha rendkívül hallgatag. Nem tudom, mennyire a kamaszkor miatt és mennyire a kialakult helyzet miatt, de nagyon zárkózott. Néha megnyílik, lehet vele beszélgetni, de aztán, ahogy elkezdte, úgy be is fejezi... No reaction... Egyszer valaki azt kérdezte, nem lehet, hogy a gyerek azért ilyen zárkózott, mért én is az vagyok? Azt válaszoltam, hogy de, lehet...

Soha nem mondom neki, hogy ezt vagy azt csinálja. Megkérem, hogy nem tenné-e meg... És rendszerint megteszi... Ha szeretne valamit, amit én nem tartok helyesnek, akkor elmondom neki, hogy szerintem miért nem helyes, vázolom az opciókat, mi lehet, ha megteszi, mi, ha nem és hagyom, hogy döntsön... rendszerint helyesen dönt (mármint, ahogy én helyesnek tartom). Van, aki szerint ez így nem jó, tudni kell azt mondani egy gyereknek, hogy ezt vagy azt csinálja... Nem tudom...

Ádi(8) egészen más. Cseveg, csacsog, csicsereg - élvezet vele beszélgetni. Nagyon választékosan fogalmaz (apja/anyja fia:), rendkvül empatikus, és rendkívül makacs - ő az egyetlen ember a világon, akivel szenvedélyesen tudok vitatkozni, veszekedni; akivel kapcsolatban a legtöbb érzelem megnyilvánul bennem... Nem volt még 2 éves, amikor az öccse megszületett, az anyjuk a kicsivel volt elfoglalva, rám maradt Ádika... Azt szoktam, mondani, neki valójában én vagyok az anyja...

Zozó(6) egy tünemény. Göndör nevetésű, puha plüssölelésű, kicsike-vékonyka-törékeny... Ma volt a szülinapja, úgy terveztem, hogy bringázunk egyet (Ádi kap egy nagyobb bicajt és ő megörökli a bátyjáét...), de az anyjuk háziünnepséget tartott így csak telefonon köszönthettem fel... Nem baj, szombaton lesz a szülinapi buli, én is hivatalos vagyok, már előre viccesnek tartom, hogy vendég leszek a házban, amit én építettem és a vendéglátóm meg a volt feleségem pasija...

Majd megírom, milyen volt...:)

Egy kép a múltból: már tudom a titkot, de még nem költöztem el otthonról, egymás mellett fekszünk a családi ágyon, egy méter távolságra - azt mondom: "ne vedd el tőlem soha a gyerekeket"! "Jó" - válaszolja, "de te se". "Oké" - mondom én.

Aztán elköltöztem. "Az apukánk elköltözött" - újságolták a gyerekek az oviban, az utcán, a boltban... "Mostantól az elvált szülők gyerekeinek normális életét élik" - mondom az óvónőknek, mert ők még "hivatalosan" nem tudták...

Eltelt egy-két hét. Telefon éjjel 11-kor: az anyjuk hív, jöjjek azonnal, mert Ádi(7) nagyon sír, nem tud elaludni, vígasztaljam meg. Odamegyek. "Itt vagyok" - mondom neki, mindig én leszek az apukád. "Tudom" - mondja, - "nem azért sírok"... "Hát miért?" "Nem tudom" - mondja, és az ölemben megnyugszik...

A három hónapos kapcsolat azonnal belépett az életükbe, ahogy kitettem a lábam. Tudom, néha apának szólítják. Engem néha Sanyinak - így hívják...

Eleinte nagyon szar. Mint ahogy az is, hogy tudom, most az ő ölében ülnek reggelente, még ágymelegen, az ő nyakát karolják át, ő mesél nekik esténként...

Néha majdnem gyűlölöm a gyerekeimet, de aztán rájövök, hogy ők semmiről nem tehetnek - nekik ez így természetes...

Bende(14 volt akkor), a legnagyobb, sírva fakad, amikor elmondjuk neki, hogy mi a szitu. Anya bepasizott, apa lelép a színről... Választhat, kivel megy/marad... Egy napig gondolkodik, aztán dönt - jön velem.

Ádi már primér módon leveszi, mi a szitu, amikor elmondjuk nekik (a kicsik külön menet) - könnybe lábad a szeme, ő nagyon empatikus, már nem egészen 7 évesen is... Zozó(5) úgy tesz, mintha nem érdekelné a dolog, ő rám ütött...

Sok víz lefolyik a Dunán. "Miért nem megyünk együtt kirándulni, a család, meg Sanyi, így együtt?" "Miért nem megyek vacsorára esténként?" "Akarok beszélni Sanyival telefonon? Szívesen átadják..." - megannyi megválaszoltalan kérdés, de már nem feszíti őket annyira.

Csak nekem hiányzik a reggeli együttlét, a birkózások a szőnyegen, az esti mesélések, a fürdetések, feküdni a fűben együtt, a focizások, a barkácsolás, ezt-azt megszerelni - a család, a gyerekek, az élet...

Nem akarok sokat foglalkozni a múlttal (annál többet a jelennel, no meg, persze, a jövővel...), de muszáj még néhány szó, csak hogy érthetőbb legyen a történet.

Pont egy évvel ezelőtt még úgy gondoltam, hogy - bár soha nem lesz úgy, ahogy eddig volt - a helyzet nem reménytelen: keletkezett némi űr az életemben, elég csak befoltozni a lyukat a szöveten és mehet minden úgy, ahogyan régen. Megint lehet családi fíling, sütőcskézés a kertben, összetartozás-érzés, biztonság, perspektíva...ilyenek.

A szülinapomat külföldön töltöttem - gondoltam, ennyi jár nekem, ha már így alakult. Megismerkedtem ott egy magyar lánnyal, éppen feleannyi idős volt, mint én. Hazajöttünk, találkozgattunk, de mindjárt az első alkalmak egyikén matekozni kezdett, hogy én hány éves vagyok, és ő mennyi és mi lesz 20 év múlva... Szar ügy volt. Amikor lefeküdtünk, azt hittem a para miatt működik nehezen a dolog - tény, hogy rendesen felsültem. Akkor még nem tudtam, hogy más van a háttérben...

Regisztráltam egy ismerkedős oldalon. Alapvetően vicces volt, de hamar működésbe lendült, pár hét múlva találkozgatni kezdtem egy lánnyal, minden nagyszerű volt, de az ágyban megint nem működött rendesen a dolog... (Közben teszteltem, persze, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem szervi okai vannak...) Mondjuk, ez a kapcsolat talán inkább miatta szakadt meg - ha választani kellett a munkája és köztem, akkor ő a munkát választotta. De kétségtelen, hogy én voltam, aki végül nemet mondott, bár, inkább olyan felfüggesztés-hangulata volt a dolognak...

A következő nő - nevezzük Almának - minden tekintetben ideális volt. Imádtam vele múzeumba, koncertre járni, okos, művelt, művész, a szó valóságos értelmében... A szex nyögvenyelősen indult, de már fel voltam készülve. És majdnem jó is lett végül minden, de pánikba estem. Egyszer csak úgy éreztem, megfojtanak, nem kapok levegőt... És hiába áramlottak már rendesen a testnedvek (nagy áttörés volt, már orvosnál is jártam, ő is váltig bizonygatta, hogy semmi bajom...), mégsem az volt, amire vágytam. Egész egyszerűen, nem illetünk össze, már ami a szexet illeti. Van ilyen. Azt hittem, ez a magyarázat...

A harmadik... Nos, ez már csak egy kétségbeesett próbálkozás volt. Addigra már többé-kevésbé világossá vált előttem a szitu: NEM, NEM LEHET BEFOLTOZNI A KELETKEZETT LYUKAT, MINTHA MI SEM TÖRTÉNT VOLNA!

És ide kívánkozik még Bea esete. Ismerem vagy 15 éve, mindig is vonzott, de házas lévén... na jó, ez elősorban rajta múlott... Találkoztam vele jó néhányszor, de amikor komolyra fordult volna a dolog, egyszerűen eltűntem. Felszívódtam, elszivárogtam...

Keserű volt a felismerés, nagyjából egy évvel a nulladik nap után: túl azon, hogy nem is olyan egyszerű betömni az ember életén keletkezett rést, egyáltalán nem biztos, hogy az ember tényleg ezt is akarja - hogy minden úgy legyen, mint régen, mintha mi sem történt volna...

Arra kellet rádöbbennem, hogy egy dolog van, amit nagyon-de-nagyon NEM akarok: HOSSZÚTÁVÚ KAPCSOLATOT. Még az említésére is kiver a víz - amit én akarok, az ennek pontosan az ellenkezője: magamban emészteni szépen, csendben...Legalábbis most, ebben a pillanatban.

De nem ez volt az egyetlen hosszan zajló és kínkeserves folyamat az elmúlt egy évben...

Kezdetnek nem rossz az anonimitás. Főleg, ha az ember magával sem őszinte... Eleinte. Mert aztán később rájön, hogy nem megy másként. De addigra már egy csomó kínkeserven van túl.

Szóval, a lényeg: elváltam. Már elmúltam negyven (igen, én is tudom, hogy kell győztesnek lenni, csak nincsen hozzá kedvem, meg, mi tagadás, kicsit el is kényelmesedtem a középszarban), valamivel több mint egy évvel ezelőtt tették ki a szűrömet. Egyik napról a másikra. 15 perccel azelőtt még látszólag minden rendben volt, aztán csak egy mondat: "van valakim, már három hónapja".

"Nem vetted észre?" - kérdezték az ismerőseim, barátaim. Pár hete rettentően fájt a hátam, nem tudtam aludni se; csak két nappal a kirúgásom után döbbentem rá, hogy elmúlt a hátfájásom - nyomtalanul. Akkor most már tudom, hogy de, igen, észrevettem...

Azt mondta, sose volt jó velem igazán. Valami mást keresett. Mindenesetre szült 3 gyereket és valahogy csak kihúztuk azt a 21 évet...

Mindegy, nem cizellálom, azóta már elváltunk. A legnagyobb fiam velem költözött albérletbe, a két kicsi az anyjukkal maradt. Először azt hittem, vége a világnak. És bizonyos értelemben, vége is lett...

De erről majd legközelebb...