Kezdetnek nem rossz az anonimitás. Főleg, ha az ember magával sem őszinte... Eleinte. Mert aztán később rájön, hogy nem megy másként. De addigra már egy csomó kínkeserven van túl.

Szóval, a lényeg: elváltam. Már elmúltam negyven (igen, én is tudom, hogy kell győztesnek lenni, csak nincsen hozzá kedvem, meg, mi tagadás, kicsit el is kényelmesedtem a középszarban), valamivel több mint egy évvel ezelőtt tették ki a szűrömet. Egyik napról a másikra. 15 perccel azelőtt még látszólag minden rendben volt, aztán csak egy mondat: "van valakim, már három hónapja".

"Nem vetted észre?" - kérdezték az ismerőseim, barátaim. Pár hete rettentően fájt a hátam, nem tudtam aludni se; csak két nappal a kirúgásom után döbbentem rá, hogy elmúlt a hátfájásom - nyomtalanul. Akkor most már tudom, hogy de, igen, észrevettem...

Azt mondta, sose volt jó velem igazán. Valami mást keresett. Mindenesetre szült 3 gyereket és valahogy csak kihúztuk azt a 21 évet...

Mindegy, nem cizellálom, azóta már elváltunk. A legnagyobb fiam velem költözött albérletbe, a két kicsi az anyjukkal maradt. Először azt hittem, vége a világnak. És bizonyos értelemben, vége is lett...

De erről majd legközelebb...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.