2010.05.14. 00:01
Kamaszkor
Jaj, Bende nagyon kamasz.
Volt egy csörténk a napokban, megpróbáltam rávenni, hogy tanulja meg a fizikaleckéjét, jól is haladtunk ezen az úton, amikor megemlítettem, hogy beszéltem az osztályfőnökével, aki beszámolt nekem néhány meglehetősen rossz jegyről, amelyekről Bende "elfelejtett" engem értesíteni... Elég vacakul áll például fizikából, mondtam neki, hogy ezzel többet kellene foglalkozni, esetleg járhatna korrepetálásra, ám ő ekkor kijelentette, hogy nem érdekli az egész, nem is akar továbbtanulni (mondtam, jó, akkor tanuljon valami rendes szakmát, azt válaszolta, majd a gimnázium után...), ez sok volt nekem, közöltem vele, hogy nem jól látja a dolgokat, mert ő elvárja, hogy ki legyen nyalva a feneke, de cserébe nem adja azt, amit én elvárok, hogy tanul... ("amíg az házamban, az én kenyeremet..." - blablabla...; teljesen klasszikus, értelmetlen vita, azt hiszem, a tehetetlenségemet jelzi, vagy legalábbis azt, hogy tehetetlennek érzem magam...)
Lényeg a lényeg, felállt, faképnél hagyott, elment... Mikor hazajött (félórás "szellőztető" séta volt), bezárkózott a szobájába, órákig ki se jött...
Aztán egyszer mégis. És akkor azt mondtam neki, hogy én szeretem őt. És azt is, hogy nem akarok neki rosszat. És megkérdeztem, hogy miért van az, hogy nem beszél nekem a dolgairól, nem mondja el, mi volt vele az iskolában. Azt válaszolta: nem érzi szükségét. Az kérdeztem: van velem valami baja? Azt válaszolta: nincs. És azt is mondta, hogy azokból a tantárgyakból, amelyekből javított az utóbbi időben, nem azért szerez jobb jegyeket, mert korrepetálja valaki, hanem azért, mert ő elhatározta, hogy azokból most jobb lesz. És értsem meg, hogy a külső segítség mit sem ér, ha ő legbelül nem akarja...
Ez logikusan hangzott, de nem győzött meg. Mindenesetre, kibékültünk.
De, jaj, látom én, hogy Bende mennyire kamasz...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://apacsak1van.blog.hu/api/trackback/id/tr182001629
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
tarnics 2010.05.14. 21:16:19
Mivel téged nemigen ismerlek, nem tudom pontosan, melyik rossz vonásaitok zavarnak téged Bendében.
Ez érdekes: a Hairre utaltál, amit vagy 10 éve tegnapelőtt néztem meg megint. Nagyon tetszett, az pl. annó le sem esett, hogy Sheila, a gazdag csaj szíve szerint nem is Bukowskival, hanem Bergerrel szűrné össze a levet. Mindazonáltal én Jaggert két lábbal rúgnám ki az ágyamból, annyira nem az esetem a majompofájával. (De mégis lehet benne valami: volt férjem is nagyon szereti nézni, amint ugrabugrál a színpadon a koncertfelvételein...)
A bennünk (néha önálló életet) élő érzések tényleg jobbára magunkról, nem a másikról szólnak, és az a szerencsés, aki ennek tudatában képes viszonyulni a másikhoz. Elvárni viszont nem lehet. Ezért születtek az illemszabályok, nem?
Azért kissé durva, amit írtál: egy 42 éves nő, ha nem lép íziben, már lehúzhatja a rolót. És a pasasok szerinted meddig "élhetnek"? Miért van még mindig ekkora különbség köztünk?
Ez érdekes: a Hairre utaltál, amit vagy 10 éve tegnapelőtt néztem meg megint. Nagyon tetszett, az pl. annó le sem esett, hogy Sheila, a gazdag csaj szíve szerint nem is Bukowskival, hanem Bergerrel szűrné össze a levet. Mindazonáltal én Jaggert két lábbal rúgnám ki az ágyamból, annyira nem az esetem a majompofájával. (De mégis lehet benne valami: volt férjem is nagyon szereti nézni, amint ugrabugrál a színpadon a koncertfelvételein...)
A bennünk (néha önálló életet) élő érzések tényleg jobbára magunkról, nem a másikról szólnak, és az a szerencsés, aki ennek tudatában képes viszonyulni a másikhoz. Elvárni viszont nem lehet. Ezért születtek az illemszabályok, nem?
Azért kissé durva, amit írtál: egy 42 éves nő, ha nem lép íziben, már lehúzhatja a rolót. És a pasasok szerinted meddig "élhetnek"? Miért van még mindig ekkora különbség köztünk?
tarnics 2010.05.14. 21:31:51
Aktuálisan pedig:
mindig a matek vagy a fizika a mumus. Szerintem ez a kettő volt a legérdekesebb... A fizika ráadásul - középiskolai szintig - mégcsak nem is elvont, szó szerint kézzel fogható. Tessék szemléletesen elmagyarázni neki, amit nem ért! Abban aztán nem a magolás a lényeg.
A tanulással egyébként nálunk is van néha baj, pedig hol állunk még a kamasz kortól? Egyelőre nem találtam rá a hosszútávon is beváló politikára: ráhagyni, erőltetni, üzletelni (ha...akkor...), papolni, mindent számon tartani? Sajnos kevés az olyan gyerek, aki l'art pour l'art - módon tanul. Jó, ha legalább egyvalami érdekli valóban (és az nem a számítógépes játékok). És ezt az alapfeladatot rávetíteni egy kamaszra - brrrr. Majd kérek tőled tanácsokat.
Korán keltem ma, nem vagyok megelégedve a színvonalammal. Ráadásul mindig melléütök. Inkább lefexem - csak lenne kivel. (Jonny Depp már jöhetne---)
mindig a matek vagy a fizika a mumus. Szerintem ez a kettő volt a legérdekesebb... A fizika ráadásul - középiskolai szintig - mégcsak nem is elvont, szó szerint kézzel fogható. Tessék szemléletesen elmagyarázni neki, amit nem ért! Abban aztán nem a magolás a lényeg.
A tanulással egyébként nálunk is van néha baj, pedig hol állunk még a kamasz kortól? Egyelőre nem találtam rá a hosszútávon is beváló politikára: ráhagyni, erőltetni, üzletelni (ha...akkor...), papolni, mindent számon tartani? Sajnos kevés az olyan gyerek, aki l'art pour l'art - módon tanul. Jó, ha legalább egyvalami érdekli valóban (és az nem a számítógépes játékok). És ezt az alapfeladatot rávetíteni egy kamaszra - brrrr. Majd kérek tőled tanácsokat.
Korán keltem ma, nem vagyok megelégedve a színvonalammal. Ráadásul mindig melléütök. Inkább lefexem - csak lenne kivel. (Jonny Depp már jöhetne---)
apacsak1van 2010.05.15. 20:19:13
Hát, igen, Berger...jó arc! :)
A 42 évvel nincs semmi baj, nőknél sem, éppen azt írtam, hogy ez még éppen jó kor az újrakezdésre...
Akár nő, akár férfi: élhet akár az élete végéig, az a lényeg, hogy tudjon haladni a korral és ne hagyja, hogy a külvilág elszaladjon mellette... Szerintem, ez a lényeg.
Ami a tanulást és a tanácsokat illeti: kérhetsz nyugodtan tanácsokat, legfeljebb elmondom, én hogyan rontottam el, abból talán tanulhatsz...:)
Johnny Depp nem látogatott meg az éjjel? :)))
Én születésnapi buliban voltam, a saját születésnapi bulimon, hajnali 2-ig állt a bál, most egy volt gimnazista osztálytársammal találkozom, átdumáljuk, esszük-isszuk az estét és az éjszaka egy részét... Bende is bulizni van, reggel szedem fel Pilisakárhol, aztán a holnapi nap a kicsiké... Shrek-et nézünk, az van megrendelve... Kirándulni akartunk, de ez az idő...:(((
A 42 évvel nincs semmi baj, nőknél sem, éppen azt írtam, hogy ez még éppen jó kor az újrakezdésre...
Akár nő, akár férfi: élhet akár az élete végéig, az a lényeg, hogy tudjon haladni a korral és ne hagyja, hogy a külvilág elszaladjon mellette... Szerintem, ez a lényeg.
Ami a tanulást és a tanácsokat illeti: kérhetsz nyugodtan tanácsokat, legfeljebb elmondom, én hogyan rontottam el, abból talán tanulhatsz...:)
Johnny Depp nem látogatott meg az éjjel? :)))
Én születésnapi buliban voltam, a saját születésnapi bulimon, hajnali 2-ig állt a bál, most egy volt gimnazista osztálytársammal találkozom, átdumáljuk, esszük-isszuk az estét és az éjszaka egy részét... Bende is bulizni van, reggel szedem fel Pilisakárhol, aztán a holnapi nap a kicsiké... Shrek-et nézünk, az van megrendelve... Kirándulni akartunk, de ez az idő...:(((
tarnics 2010.05.18. 10:42:28
Nem tudom, ki hogy van vele, én nem arról szoktam álmodni, amiről szeretnék. Esetleg ébren...
Kezdem irigyelni szabadságodat. Már a munkahelyeden kívüli életedet értendő. Igazad van, élni kell, részt venni, különben semmi értelme. Még az elején föltetted a költői kérdést: mi értelme az életnek. Feleltél is rá: kívülről nézve semmi, magunknak kell megtölteni. Ezek szerint nem tetted magadévá semelyik felekezet vagy ideológiai rendszer receptjét sem, ami kissé megnehezíti az ember életét. Mármint hogy nincs megmondva, merre hány méter. Én nem így nőttem fel, csak az utóbbi másfél évben erőlködöm a saját "világkép" kialakításán, felülbírálva a korábban axiomákként kezelt dolgokat, számtalan téren. Keresek, bedőlök, rájövök (vagy csak hiszem), töprengek. Nem tudom, jutok-e valamire, vagy tényleg a buddhisták végső kiüresedése a megoldás. Az azért egyelőre nem célom.
A kirándulásotokat is elmosta az eső, mint mindent mostanában, nálunk is. Ez van.
Kezdem irigyelni szabadságodat. Már a munkahelyeden kívüli életedet értendő. Igazad van, élni kell, részt venni, különben semmi értelme. Még az elején föltetted a költői kérdést: mi értelme az életnek. Feleltél is rá: kívülről nézve semmi, magunknak kell megtölteni. Ezek szerint nem tetted magadévá semelyik felekezet vagy ideológiai rendszer receptjét sem, ami kissé megnehezíti az ember életét. Mármint hogy nincs megmondva, merre hány méter. Én nem így nőttem fel, csak az utóbbi másfél évben erőlködöm a saját "világkép" kialakításán, felülbírálva a korábban axiomákként kezelt dolgokat, számtalan téren. Keresek, bedőlök, rájövök (vagy csak hiszem), töprengek. Nem tudom, jutok-e valamire, vagy tényleg a buddhisták végső kiüresedése a megoldás. Az azért egyelőre nem célom.
A kirándulásotokat is elmosta az eső, mint mindent mostanában, nálunk is. Ez van.
apacsak1van 2010.05.18. 12:35:22
A melankolikus hangot az eső indokolja?
Én úgy nőttem fel, hogy nem volt vallásosság körülöttem, legalábbis nem explicit módon, ráadásul már korán én lettem a "családfő" (anyámmal és nagyanyámmal éltem), tizenévesen belevontak a családot érintő döntésekbe, a magam lábán kellett állnom, méghozzá szilárdan, és ez azóta is így van. Azt látom, hogy (spirituális) kapaszkodó nélkül sokkal nehezebb az élet (nincs külső segítség, akire rá lehet bízni, hogy megoldja helyettünk a dolgokat), de nem cserélném el mégse ezt az állapotot... Tudom, hogy csak magamban bízhatok, de legalább ismerem a saját korlátaimat, lehetőségeimet... Mindenesetre, minden problémának úgy fogok neki, hogy biztosan van rá megoldás...
És nem hiszem, hogy a végső kiüresedés a megoldás, de talán a buddhisták sem így gondolják pontosan...
A szabadság ízét én is most kóstolgatom, ígéretesnek tűnik, de rémísztő is... ezzel is meg kell barátkozni, mint minden új élethelyzettel...
A kirándulás tényleg elmaradt, de találtunk helyette jó programot, élvezetes vasárnap volt... :))
Az eső, a szél is elmúlik egyszer...
Én úgy nőttem fel, hogy nem volt vallásosság körülöttem, legalábbis nem explicit módon, ráadásul már korán én lettem a "családfő" (anyámmal és nagyanyámmal éltem), tizenévesen belevontak a családot érintő döntésekbe, a magam lábán kellett állnom, méghozzá szilárdan, és ez azóta is így van. Azt látom, hogy (spirituális) kapaszkodó nélkül sokkal nehezebb az élet (nincs külső segítség, akire rá lehet bízni, hogy megoldja helyettünk a dolgokat), de nem cserélném el mégse ezt az állapotot... Tudom, hogy csak magamban bízhatok, de legalább ismerem a saját korlátaimat, lehetőségeimet... Mindenesetre, minden problémának úgy fogok neki, hogy biztosan van rá megoldás...
És nem hiszem, hogy a végső kiüresedés a megoldás, de talán a buddhisták sem így gondolják pontosan...
A szabadság ízét én is most kóstolgatom, ígéretesnek tűnik, de rémísztő is... ezzel is meg kell barátkozni, mint minden új élethelyzettel...
A kirándulás tényleg elmaradt, de találtunk helyette jó programot, élvezetes vasárnap volt... :))
Az eső, a szél is elmúlik egyszer...
tarnics 2010.05.19. 21:23:48
Melankólikus? Tudod, itt most épp ez történik: volt férjem megint kiakadt, a szomszéd szobában szó szerint és megint veri a fejét a falba, hátha megbolondul. (Egyszer, pár hónapja a gyerekek föl is ébredtek egy hangos koppanásra.) Próbálkozott ő már másfél év alatt a megfagyással (télen, mínusz sokban pizsamában), éh- és szomjhalállal (3 napig bírtam, akkor megígértem neki, amit kért, ő meg beszélni sem tudott a szárazságától), erei fölvágásával a kádban, de csak épp megkarcolta magát, ujjai levágásával a vágódeszkán, többször elindult este az erdőbe, hogy ott múljon ki, mint egy szerencsétlen állat, de legtöbbször a vonat alá akarta vetni magát. Megírta a búcsúleveleit szüleinek, főnökének, kitette az asztalára és elment. Vitt egy levelet annak, aki majd megtalálja a hulláját...Én eleinte keresgéltem őt zseblámpával, kiabálva, aztán csak itthon vártam, mi lesz, fél napokon át, igyekezve ezt az egészet titkolni a gyerekek elől. Tud normális is lenni, de néha nagyon félek. Nem attól, hogy engem bántana, hanem egyáltalán, mi jöhet még? Próbálkoztam már több orvossal meg lélekgyógyásszal - hiába. Mindez azért van, mert nem akarja, hogy elhagyjam, mert szeret, mert nélkülem nincs értelme az életének. Biztos viccesen hangzik ez az egész, talán nem is hihető - hát bár úgy volna. Én állandó lelkifurdalást érzek, hisz én teszem/tettem őt tönkre, mert el akarom hagyni - de nem bírom ezt így elfogadni, csak menekülnék minél messzebbre. És az állandó, kényszerű házasélet vele! Tulajdonképp nagy részben emiatt váltam el tőle, annyira utálom ezt csinálni. De eddig minden ugyanúgy folyik tovább. Ezt nem is lehet megmagyarázni, annyira képtelen helyzet...
apacsak1van 2010.05.21. 01:21:47
@tarnics: Huh! Ez borzasztó...! Nem is tudom, mit mondjak...
Mindig azt gondolom, hogy nekem a legrosszabb a világon, de lassan rá kell jönnöm, hogy nem, sőt...
Tényleg, annyira sajnálom!
Állandó és kényszerű házasélet alatt azt kell érteni, hogy...szóval, hogy ti még most is... szóval, azt?
Mindig azt gondolom, hogy nekem a legrosszabb a világon, de lassan rá kell jönnöm, hogy nem, sőt...
Tényleg, annyira sajnálom!
Állandó és kényszerű házasélet alatt azt kell érteni, hogy...szóval, hogy ti még most is... szóval, azt?
tarnics 2010.05.22. 06:39:22
Veszélyes vizekre eveztem, keresek egy "rejtettebb mellékfolyót".
Ezt nem írtad komolyan: 'Mindig azt gondolom, hogy nekem a legrosszabb a világon' - te nem ez az önsajnáló figura vagy. /Ja, képzeld, veled álmodtam! Persze így ismeretlenül magam kanyarítottam köréd valami külsőt - valószínűleg az alapján nem ismernélek fel. No nem történt sok minden, csak valahol mondtál nekem valamit, de mit? Hát ennyire vedd is komolyan!/
Általánosságban sajnos az a véleményem, több érintett fél tapasztalatát összegezve: a hosszabb kapcsolat könnyen kiszívja az igazi örömöt az asszonyka nemi életéből. Ennek semmi köze a szeretethez, de sajnos mi nők úgy teremtettünk, hogy a már nagyon jól ismert ember és forgatókönyv nem váltja ki belőlünk a kellő hatást. Ezt igaziból nem saját példámon okoskodtam ki, velünk sok minden más baj is volt a kezdetektől, de nőismerőseim vagy unják már a szexet és nemigen kívánják férjükkel, inkább aludnának helyette (hogy nálatok is lehetett), vagy 15-20 év házasságukat egy másik férfi fölbukkanása le is zárja, vagy titokban/a kölcsönösség jegyében szeretőt kerítenek. Ez talán nem csoda, csak szomorú. Ahogy írtad korábban: te azt gondoltad, ez a lemondás az ára a hosszú kapcsolatnak. Bár azt látom, a férfiak oldaláról nem ilyen komorak a kilátások, ők jó esetben sokáig fel tudnak lelkesedni csinos feleségük mellett is, de erről te tudsz többet, ha vannak őszinte haverjaid. Írd meg a tényállást!
...hiába, tavasz van!
Ezt nem írtad komolyan: 'Mindig azt gondolom, hogy nekem a legrosszabb a világon' - te nem ez az önsajnáló figura vagy. /Ja, képzeld, veled álmodtam! Persze így ismeretlenül magam kanyarítottam köréd valami külsőt - valószínűleg az alapján nem ismernélek fel. No nem történt sok minden, csak valahol mondtál nekem valamit, de mit? Hát ennyire vedd is komolyan!/
Általánosságban sajnos az a véleményem, több érintett fél tapasztalatát összegezve: a hosszabb kapcsolat könnyen kiszívja az igazi örömöt az asszonyka nemi életéből. Ennek semmi köze a szeretethez, de sajnos mi nők úgy teremtettünk, hogy a már nagyon jól ismert ember és forgatókönyv nem váltja ki belőlünk a kellő hatást. Ezt igaziból nem saját példámon okoskodtam ki, velünk sok minden más baj is volt a kezdetektől, de nőismerőseim vagy unják már a szexet és nemigen kívánják férjükkel, inkább aludnának helyette (hogy nálatok is lehetett), vagy 15-20 év házasságukat egy másik férfi fölbukkanása le is zárja, vagy titokban/a kölcsönösség jegyében szeretőt kerítenek. Ez talán nem csoda, csak szomorú. Ahogy írtad korábban: te azt gondoltad, ez a lemondás az ára a hosszú kapcsolatnak. Bár azt látom, a férfiak oldaláról nem ilyen komorak a kilátások, ők jó esetben sokáig fel tudnak lelkesedni csinos feleségük mellett is, de erről te tudsz többet, ha vannak őszinte haverjaid. Írd meg a tényállást!
...hiába, tavasz van!
apacsak1van 2010.05.23. 01:11:45
Fura (egyszersmind valóban szomorú is), amit írsz, mármint a hosszú kapcsolat és a vágy összefüggéseiről... Ha ezzel korábban tisztában lettem volna (mármint azzal, hogy antagonisztikus ellentét van a nő és a férfi viszonyulása között), akkor nem erőlködtem volna, hogy újra és újra közelebb kerüljek a nőhöz, akiről egykor azt gondoltam, hogy vele élem le majd az életem...
Mondjuk, lehetett volna intő jel, hogy a szüleim és a nagyszüleim is elváltak (talán ezért is volt bennem az, hogy majd én megmutatom...), de sajnos senki nem szólt, hogy hülyeség az örökkévalóra készülni, elég, ha csak egy(kettőhárom) gyereknemzési projektet lebonyolítunk, aztán ki merre lát, isten hírivel...
És, persze, látva, hogy minden kapcsolat döglődik körülöttem, most már én is tudom a titkot és én is nagyon szomorúnak tartom...
Ugyanakkor, egyre inkább szükségszerűnek látom a bekövetkezetteket, de ezzel együtt értelmetlennek is minden erőlködést hosszútávú kapcsolat kialakítására bárkivel...
Momentán.
De, valójában rettentően tudom magam sajnálni (és sajnáltatni:), de ez olyan, mint egy katalizátor: beindítja a megoldáshoz vezető folyamatokat... És komolyan gondolom, hogy mindig van megoldás. Legyen akármilyen évszak...
Mondjuk, lehetett volna intő jel, hogy a szüleim és a nagyszüleim is elváltak (talán ezért is volt bennem az, hogy majd én megmutatom...), de sajnos senki nem szólt, hogy hülyeség az örökkévalóra készülni, elég, ha csak egy(kettőhárom) gyereknemzési projektet lebonyolítunk, aztán ki merre lát, isten hírivel...
És, persze, látva, hogy minden kapcsolat döglődik körülöttem, most már én is tudom a titkot és én is nagyon szomorúnak tartom...
Ugyanakkor, egyre inkább szükségszerűnek látom a bekövetkezetteket, de ezzel együtt értelmetlennek is minden erőlködést hosszútávú kapcsolat kialakítására bárkivel...
Momentán.
De, valójában rettentően tudom magam sajnálni (és sajnáltatni:), de ez olyan, mint egy katalizátor: beindítja a megoldáshoz vezető folyamatokat... És komolyan gondolom, hogy mindig van megoldás. Legyen akármilyen évszak...