2010.04.27. 23:58
A jelen
Elérkeztünk a jelenbe...
Bende (15) és én albérletben lakunk, amikor elköltöztünk, a fiam azt mondta, nem is baj, hogy így alakult, mert itt jobb a tömegközlekedés és spécibb a számítógép... Nem tudom, mennyire gondolta komolyan...
Ő néha rendkívül hallgatag. Nem tudom, mennyire a kamaszkor miatt és mennyire a kialakult helyzet miatt, de nagyon zárkózott. Néha megnyílik, lehet vele beszélgetni, de aztán, ahogy elkezdte, úgy be is fejezi... No reaction... Egyszer valaki azt kérdezte, nem lehet, hogy a gyerek azért ilyen zárkózott, mért én is az vagyok? Azt válaszoltam, hogy de, lehet...
Soha nem mondom neki, hogy ezt vagy azt csinálja. Megkérem, hogy nem tenné-e meg... És rendszerint megteszi... Ha szeretne valamit, amit én nem tartok helyesnek, akkor elmondom neki, hogy szerintem miért nem helyes, vázolom az opciókat, mi lehet, ha megteszi, mi, ha nem és hagyom, hogy döntsön... rendszerint helyesen dönt (mármint, ahogy én helyesnek tartom). Van, aki szerint ez így nem jó, tudni kell azt mondani egy gyereknek, hogy ezt vagy azt csinálja... Nem tudom...
Ádi(8) egészen más. Cseveg, csacsog, csicsereg - élvezet vele beszélgetni. Nagyon választékosan fogalmaz (apja/anyja fia:), rendkvül empatikus, és rendkívül makacs - ő az egyetlen ember a világon, akivel szenvedélyesen tudok vitatkozni, veszekedni; akivel kapcsolatban a legtöbb érzelem megnyilvánul bennem... Nem volt még 2 éves, amikor az öccse megszületett, az anyjuk a kicsivel volt elfoglalva, rám maradt Ádika... Azt szoktam, mondani, neki valójában én vagyok az anyja...
Zozó(6) egy tünemény. Göndör nevetésű, puha plüssölelésű, kicsike-vékonyka-törékeny... Ma volt a szülinapja, úgy terveztem, hogy bringázunk egyet (Ádi kap egy nagyobb bicajt és ő megörökli a bátyjáét...), de az anyjuk háziünnepséget tartott így csak telefonon köszönthettem fel... Nem baj, szombaton lesz a szülinapi buli, én is hivatalos vagyok, már előre viccesnek tartom, hogy vendég leszek a házban, amit én építettem és a vendéglátóm meg a volt feleségem pasija...
Majd megírom, milyen volt...:)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
tarnics 2010.04.29. 06:17:12
Legnagyobb fiad veled lakik - ez valahogy nem esett le eddig. Ezek szerint te viseled gyakorlatilag is gondját? Főzöl, rendben tartod a ruháit, gyógyítod, ha beteg? Nem sok ilyen férfit ismerek.
Nevelési elvek... úgy fél éve foglalkoztat a kérdés: tényleg tökéletesek voltak-e a szüleim, vagy csak hihetetlenül jól belém vésődött a 10 parancsolat IV. pontja. Első gyerekem tíz éves - és már nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig homokba dugtam a fejem: szinte mindenben igyekeztem szüleim gyakorlatát folytatni. Magyarul: ők is követtek el baromi nagy hibákat, amiket én, mivel az volt számomra az etalon és abban nőttem fel, korábban meg sem kérdőjeleztem. Pedig talán jórészt azért tartok itt. (Sosem állítottam, hogy koraérett személyiség volnék.)
Ők elkövették a klasszikus hibát: akkor örültek, ha az általuk elképzelt vonalon haladtam. Eleinte határozott iránymutatással terelgettek, aztán később érzelmi ráhatással: akkor örültek, ha azt hoztam, amit ők elvártak. Ha nem, annak előbb-utóbb súlyos lelkifurdalás lett a következménye (természetesen az én részemről). Ne ess ebbe a hibába! Ilyen kondíciók mellett képtelen a gyerek felnőni, önállóan döntést hozó, magabiztos emberré fejlődni! Ez a válás nálam főleg emiatt iszonyú kínlódás: tudom, hogy ők halálosan szégyellik, saját kudarcukként élik meg, csalódást okozok nekik. Hosszú hónapokon keresztül, hosszú órákon át bizonygattam lépésem indokoltságát - és szerintem nem győztem meg őket. Ez csak egy példa. A gyerekeim nevelését viszont igyekszem nem csípőből intézni, ami nehéz - és persze kihívás is - , de hátha jobban sikerül. Hagyd továbbra is rá a választást, de készülj fel: ő másik ember. senki sem akar pontosan olyan lenni, mint az apja vagy anyja.
apacsak1van 2010.04.29. 23:25:50
Igen én viselem gondját. Főzni is főzök, bár meglehetősen szűk a repertoárom (igaz, sült csirkeszárnyban verhetetlen vagyok...:), főként a félkész és mirelit kaják császára lehetnék, de ha tényleg jót akarunk enni, akkor egy közeli étteremből hozok valamit... ja, mert az úgy van, hogy bár be van fizetve az ebéd neki a suliban, amikor hazajön, megebédel mégegyszer...:)
"Majd mossál" - szokta mondani, ha hétvégén buliba megy és már kettőnél többször volt rajta a farmerja... És akkor mosok...:)
És ápolom, persze, ha beteg... És próbálom rávenni, immáron egy éve, hogy ne hagyja a taknyos zsebkendőjét a konyhapulton, eddig kevés sikerrel... Pedig már a zsebpénzkurtítást is beigértem...:)
Mondjuk, nem bízok semmit a véletlenre, egy héten egyszer jön Emese és kitakarít, meg kimos mindent, ami éppen szennyes, meg kitereget, összehajt, elmosogat...de ilyeneket én is szoktam...:)
Igen, én is tudom, hogy hajlamosak vagyunk a szüleink hibáit elkövetni (sőt, én meg is fordítottam a dolgot: azt szoktam mondani, hogy a gyerekeimben legkevésbé a saját rossz tulajdonságaimat szeretem...)
Tudom, és nem is várok mást, hogy más ember, más célokkal, vágyakkal, képességekkel, ettől, persze, még a legjobbat akarom neki - de már csak orientálni tudom, azt hiszem, a lényegi nevelés befejeződött, már ami az alapokat illeti, azokra már csak azt lehet felhúzni, amit megtűrnek...
Látom azokat a pontokat, ahol nyilvánvalóan elrontottam/tunk dolgokat, próbálom korrigálni, de nagyon nehéz... Írtam, hogy rendkívül zárkózott, sokszor képesek vagyunk órákat úgy eltölteni egymás mellett a lakásban, hogy szólnánk egymáshoz (hiába próbálok beszélgetést kezdeményezni, lepattanok), máskor meg magától megnyílik egy kis időre (ezt igyekszem kihasználni), aztán megint bezár...
És, persze, halvány fogalma sincs arról, hogy ma volt a szülinapom, így fel se köszöntött...:( (mondjuk, amikor az anyjának volt, akkor mondtam neki, hogy hívja fel és köszöntse...)
tarnics 2010.04.30. 22:11:42
Vagy nagy hülyeségeket írtam? Mert közeli kapcsolatom nincs ilyen korú fiatallal, csak egy unokahúg.
apacsak1van 2010.05.01. 00:07:02
Az ember, ha nagyon igyekszik, jó apa akar lenni. De nem ezen múlik. Vagy az, vagy nem.
És én tudom, hogy nem mindig vagyok az. Már, a saját mércém szerint. Csak az vigasztal, hogy az már majdnem jó apaság, ha mindezt felismerem...:)
Hát, igen, hullámzó az iskolai teljesítménye és tényleg nem unalmas mellette az élet... Bár, az is benne van a dologban, hogy egy csomó dolgot azzal kompenzálok, hogy kinyalom a fenekét... Azt például, hogy nem tudtam egyben tartani a családot. Hogy nem tudok olyan szigorú lenni, hogy később majd azt mondhassa: jó volt, hogy rászorítottam bizonyos dolgokra erőnek erejével, mert azoknak most hasznát veszi... Sőt, attól tartok leginkább, hogy egyszer, majd húsz év múlva elém áll és számonkéri, hogy miért nem voltam erélyesebb vele szemben bizonyos dolgokban...
És néha meg azt gondolom, amit te is írsz, hogy így vannak jól a dolgok és majd kiforrják magukat...
Valahol azt olvastam, hogy a kamaszokkal csak egyetlen dolgot lehet tenni: elviselni őket. Hát, én most valahogy így vagyok az én kamasz fiammal...