2010.04.20. 23:52
Még egy kicsit a múltról...meg rólam...
Nem akarok sokat foglalkozni a múlttal (annál többet a jelennel, no meg, persze, a jövővel...), de muszáj még néhány szó, csak hogy érthetőbb legyen a történet.
Pont egy évvel ezelőtt még úgy gondoltam, hogy - bár soha nem lesz úgy, ahogy eddig volt - a helyzet nem reménytelen: keletkezett némi űr az életemben, elég csak befoltozni a lyukat a szöveten és mehet minden úgy, ahogyan régen. Megint lehet családi fíling, sütőcskézés a kertben, összetartozás-érzés, biztonság, perspektíva...ilyenek.
A szülinapomat külföldön töltöttem - gondoltam, ennyi jár nekem, ha már így alakult. Megismerkedtem ott egy magyar lánnyal, éppen feleannyi idős volt, mint én. Hazajöttünk, találkozgattunk, de mindjárt az első alkalmak egyikén matekozni kezdett, hogy én hány éves vagyok, és ő mennyi és mi lesz 20 év múlva... Szar ügy volt. Amikor lefeküdtünk, azt hittem a para miatt működik nehezen a dolog - tény, hogy rendesen felsültem. Akkor még nem tudtam, hogy más van a háttérben...
Regisztráltam egy ismerkedős oldalon. Alapvetően vicces volt, de hamar működésbe lendült, pár hét múlva találkozgatni kezdtem egy lánnyal, minden nagyszerű volt, de az ágyban megint nem működött rendesen a dolog... (Közben teszteltem, persze, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem szervi okai vannak...) Mondjuk, ez a kapcsolat talán inkább miatta szakadt meg - ha választani kellett a munkája és köztem, akkor ő a munkát választotta. De kétségtelen, hogy én voltam, aki végül nemet mondott, bár, inkább olyan felfüggesztés-hangulata volt a dolognak...
A következő nő - nevezzük Almának - minden tekintetben ideális volt. Imádtam vele múzeumba, koncertre járni, okos, művelt, művész, a szó valóságos értelmében... A szex nyögvenyelősen indult, de már fel voltam készülve. És majdnem jó is lett végül minden, de pánikba estem. Egyszer csak úgy éreztem, megfojtanak, nem kapok levegőt... És hiába áramlottak már rendesen a testnedvek (nagy áttörés volt, már orvosnál is jártam, ő is váltig bizonygatta, hogy semmi bajom...), mégsem az volt, amire vágytam. Egész egyszerűen, nem illetünk össze, már ami a szexet illeti. Van ilyen. Azt hittem, ez a magyarázat...
A harmadik... Nos, ez már csak egy kétségbeesett próbálkozás volt. Addigra már többé-kevésbé világossá vált előttem a szitu: NEM, NEM LEHET BEFOLTOZNI A KELETKEZETT LYUKAT, MINTHA MI SEM TÖRTÉNT VOLNA!
És ide kívánkozik még Bea esete. Ismerem vagy 15 éve, mindig is vonzott, de házas lévén... na jó, ez elősorban rajta múlott... Találkoztam vele jó néhányszor, de amikor komolyra fordult volna a dolog, egyszerűen eltűntem. Felszívódtam, elszivárogtam...
Keserű volt a felismerés, nagyjából egy évvel a nulladik nap után: túl azon, hogy nem is olyan egyszerű betömni az ember életén keletkezett rést, egyáltalán nem biztos, hogy az ember tényleg ezt is akarja - hogy minden úgy legyen, mint régen, mintha mi sem történt volna...
Arra kellet rádöbbennem, hogy egy dolog van, amit nagyon-de-nagyon NEM akarok: HOSSZÚTÁVÚ KAPCSOLATOT. Még az említésére is kiver a víz - amit én akarok, az ennek pontosan az ellenkezője: magamban emészteni szépen, csendben...Legalábbis most, ebben a pillanatban.
De nem ez volt az egyetlen hosszan zajló és kínkeserves folyamat az elmúlt egy évben...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
tarnics 2010.04.22. 14:02:35
Mit szeretnél magadban emészteni? Te végig jól érezted magad volt feleségeddel? Nem gondolnám, hogy ő így volt Veled, akkor nem tette volna ki a szűrödet egy 3 hónapos másik miatt. 1 év alatt sok mindenre rájöhet az ember, ha veszi hozzá a bátorságot és elég őszinte magához. Ha pedig úgy érzed, be kéne tömni a rést - mégha nem is könnyű, mért is volna az - , úgysem fog egyéjszakás kalandokkal sikerülni. Főleg, ha nem is működik a kelléked. Már bocs.
Én is szeretnék keresni, nagyon vágyom a kölcsönös ölelésre, hiába vagyok lényegében hosszú évek óta magamban a nehézségeimmel és örömeimmel, nem szoktam meg így, egyre üresebbek a napjaim. De nem tudom, mit tegyek.
apacsak1van 2010.04.22. 23:34:30
Hogy mit emésztenék?
Talán azt, hogy az elmúlt huszonegynéhány évem egy rakás hazugság volt - elsősorban magunknak hazudtunk, azt, hogy minden jó. És így, persze, egymásnak is, meg a külvilágnak... Mi voltunk a mintapár, az eszményi házasok, akiket mindenki irigyelt... És ennek most nemcsak mi isszuk a levét, hanem a gyerekeink is.
És emészteném (fogyasztanám, morzsolnám) az időt, hogy múljon, hátha egyszer képes leszek elhinni, hogy nem vernek át és hogy én sem verem át magamat...talán ez utóbbi a legnehezebb.
A "kellékről"...:) Nyilvánvaló, hogy lelki okai voltak a zavarnak, nem is csoda... Asszem, az idevonatkozó legviccesebb részt le se írtam: néhány héttel a szakítás után, egyik este megjelent nálam a feleségem pasijának a felesége (ja, mert ő is házas volt még...:), félreérthetetlen szándékokkal... Soha életemben nem szeretkeztem még olyan jót, mint akkor és a rákövetkező hetekben... Aztán, amikor előállt azzal, hogy akkor tulajdonképpen meg is van oldva a párkapcsolati probléma, párt cseréltünk és kész, akkor kiszálltam... Nem voltam belé szerelmes, csak egetrengetőket dugtunk... És, ami legfontosabb, nem akartam ezt példaként a gyerekeim elé állítani: "ha problémád van, oldd meg így, ennyire egyszerű"...
És még arról, hogy mit lehet tenni ilyen helyzetekben, ha az ember magányos... Látod, én is ettől féltem a legjobban. Egyik barátom (aki történetesen nő) azt mondta, mindig csak az orrom elé nézzek, ne távolabbra, akkor is eljutok oda, ahova menni akarok. De akkor még én a távoli célok bűvöletében éltem. Azt mondtam, nekem család kell, biztonság, perspektíva... De mostanra elkezdtem élvezni, hogy vannak barátaim, akikkel lóghatok (ha éppen nem gyerekezem), akikkel jókat lehet dumálni, bulizni, színházba, koncertre, kiállításra menni...élvezni az életet - így... De ehhez egy rakás időnek el kellett telnie, lehet, hogy még te is csak eztán érzel majd rá az ízére. Apró dolgokban megtalálni az örömöt...talán ez.
Azért lett ilyen hosszú a válasz, mert a blogban tényleg nem akarok sokat a múlton rágódni - inkább arról írnék, hogyan alakul az életünk - az enyém és a srácoké...
tarnics 2010.04.25. 16:16:23
Örülök a blogodnak, remélem, folytatod. Érdekes ilyen kirakat-házasságról olvasni olyantól, aki részese volt és most kritikusa. Tehát mégsem jó, te nem akarsz újra ilyet, noha az emberek java - már aki nem válik el, vagy addig - így él, ez a "normális", számos érv szól mellette. Egyik, a legfőbb éppen a gyerekek érdeke. S te pont azt emeled ki: nekik hazudtatok.
A szétköltözés után milyen kapcsolatot alakítottál ki velük? Milyen gyakran vagytok együtt? Haragudtál feleségedre, mert "elvette őket tőled"? Nekik lett másik apjuk? S te tudod, mit szeretnél, vagy ezen jelenleg inkább nem töprengesz, megfogadod a baráti jótanácsot?
Kapsz-e elég melegséget ilyen életformában? Vagy arról is gond nélkül le lehet mondani? Elég a sok haver, velük kirúgni a hámból?
Szoktál találkozni volt nejeddel?
apacsak1van 2010.04.26. 12:23:48
tarnics 2010.04.26. 14:48:38
...nem számítottál azért valamivel nagyobb érdeklődésre?
apacsak1van 2010.04.26. 23:55:20
Igazából semekkora érdeklődésre nem számítottam, a legfontosabb nekem most az, hogy kiírjam magamból ezeket a dolgokat... Lehet, hogy jobb, ha senki nem olvassa...:)
A "normális" életről: azt tapasztalom magam körül, hogy a kapcsolatok döntő többsége (ha nem mindegyik, de erre nem mernék mérget venni) hazugságokra épül... És fura, hogy mennyire szilárd építményeket lehet a hazugságokra felhúzni... Azért, az én 21 évem se volt piskóta, az már egy masszív, hosszútávú kapcsolatnak számít...:) És igazad van, nem akarok mégegyszer ilyet, annak ellenére (vagy éppenséggel azért), hogy kényelmes volt; ma már látom a valóságos természetét, hazug és álszent, megalkuvó és gyáva... És ebben én is vastagon benne vagyok, természetesen. Én is a szőnyeg alá söpörtem a dolgokat (igaz, próbáltam is átfordítani valami igazzá, de utólag kellett szembesülnöm, hogy nem volt fogadókészség) - de általában simán hagytam, hogy így menjenek a dolgok, mert azt hitettem el magammal, hogy ez így "természetes" - ahogyan te is írod, sokan (mindenki?) így csinálják...
És akkor itt a a dilemma: mi az én érdekem? Mi a gyerekek érdeke? Egybeeshetnek-e ezek?
Valószínűleg, nem...
Hogy milyen a kapcsolatom a kicsikkel? Erről majd írok bővebben a "főszálban", most csak annyit, hogy minden nap beszélünk telefonon, egy héten 3-4-szer találkozunk, reggelente viszem őket iskolába, óvodába, hozom őket, nálam alszanak, megyünk ide-oda... Ennek megfelelően az anyjukkal is minden nap beszélek, együtt járunk fogadóórákra... ilyenek...
Hogy haragudtam-e rá? Gyűlöltem, ízzó gyűlölettel, ez még ma is fel-felbukkan, de most már tudom, hogy az nem vezet sehova - lassan kivesznek az érzelmek, marad a praktikum - tudjuk, szerelem, gyűlölet, egy tőről fakadnak és több mint egy év már nagy idő...
És igen, van "másik apjuk", lett azonnal, ahogyan én kitettem a lábam, és ezt a gyerekek is nagyon nehezen tudták feldolgozni, de úgy láttam, hogy ez nem számít... Ma már nem, de egy pár hónapja még kérdezgették, hogy jó-jó, elköltöztem, de mikor költözöm haza...
Hogy én mit szeretnék? "Csak egy jó meleg gyapjúzoknit..." :) Érdeklődő figyelemmel követem a saját életem alakulását: ha már a filozófiánál tartunk, akkor arra a kérdésre, hogy mi az élet értelme, számomra a legszimpatikusabb válasz az, hogy eredendően semmi, de mi magunk meg tudjuk tölteni tartalommal... Most ezen kísérletezem. És nem, eddig még nem tudott elég melegséget biztosítani ez az életforma, de hátha majd egyszer...:)
tarnics 2010.04.27. 01:09:16
11 körül megnéztem, írtál-e, aztán bánatosan kikapcsoltam a gépet. És ittam (magamhoz képest) sok Chivast, pedig utálom az ízét, mert pocsékul telt ez a nap. Aztán csak bámultam a képernyő asztal-képét: a nyáron készítettem egy csendéletet a Pádison, középső gyerekem és sok sátor a reggeli éles napsütésben. Aztán kikapcsoltam és ittam. Most visszakapcsoltam és örültem.
Nem is gondoltam, h óvodás gyereked is van, hisz 22 éve házasodtatok. Azt hittem, már jó nagyok. Nekem a legkisebb 6 és fél. Nagyon szeretem őket.
Rohadtul hiányzik a szex. Nekem most ez a fő bajom. Csaknem 11 éve siralmas a nemi életem - jó, ha nem fáj a kefélés. Eleinte áltattam magam: majd összeszokunk, ha rendbe jövök a szülések után, ha már nem szoptatok. Aztán győzködtem magam: nekem ez nem is olyan fontos, foglalkozzam mással, biztos más is van így - csakhogy azért nagyon be tudtam gerjedni erre-arra a környékemen fölbukkanó alakra (óvodástársak apukái, a falu jegyzője...). Persze titokban, mindent elfojtva, csak némán, rájuk gondolva maszturbálva kielégített, már alvó férjem mellett. Őrá képtelen voltam beindulni, és talán valahol ez vezetett a válásunkhoz: lassan rájöttem, hogy egyáltalán nem szeretem, nem is csoda ez a frigiditás. 1 bő éve meg akartam csalni, pontosabban érezni akartam végre én is a gyönyört, hogy nő vagyok. Úgy éreztem: ha már éveken át engedem neki, holott én utálom csinálni és csak szívességből teszem, nekem is jogom van élvezni is valakivel. Nehezen sikerült, le kellett küzdenem katolikus neveltetésemet, szégyellősségemet és találni kellett valakit. Aztán csúfosan végződött: az illető, 20 évvel öregebb régi barát először letagadta meglevő barátnőjét - direkt megkérdeztem még időben, nem akartam kavarodást - , aztán nekem mesélte, milyen érdekes egyszerre kétfelé dugni. (A nő előtt titkolt engem.) Hát nem sokáig bírtam...
Ez már 11 hónapja volt. Olyanok a körülményeim, hogy nem áll módomban ismerkedni, nem találkozom csak mindig ugyanazzal a pár emberrel. Nem a külsőmmel van a baj: eleget mozgok, hosszúakat futok, a testem még nagyon is partiképes, sokan irigyelnek lányos alakomért. (Ezt ne vedd nagyzolásnak, sokat sportoltam gyerekkorom óta.) Libidóm egyre nő, néha félek magamtól, nehogy valami szégyenleteset kövessek el a nyílt színen egy jóképű és ismeretlen pasassal. Nem tudom, te már éreztél-e ilyet: szinte fizikai fájdalommá alakul a testi vágy az ölelés, akár az érintés után... Ezért félek a magánytól. Nem az egyedül éléstől (persze a gyerekekkel), hanem hogy soha senki sem fog testileg is kapcsolatba kerülni velem, hozzám érni, nem simogathatok már senkit, mint nő a férfit. Hisz én nem kezdeményezhetek.
Chivas. B+
Bocs a személyes vallomásért. Az esték mindig nehezebbek. Holnap normálisabb leszek. De ahogy írtad: nem feltétlen azért nyomogatom a billentyűket, hogy olvassák is -
apacsak1van 2010.04.27. 12:26:13
Eléggé pontosan értem, amiről írsz... A mi nemi életünk halálosan uncsi volt, az utolsó években inkább csak egészségügyi együttlétekre korlátozódott, hetente-kéthetente egyszer-kétszer... Azt mondta, a szex "önmagában" nem izgatja - nem fogtam fel, hogy ez azt jelenti: VELEM nem jó neki. Vaksi férfiak... Azt gondoltam, ez egy áldozat, amit a hosszútávú kapcsolat oltárán kell meghozni, persze, mostmár tudom, hogy ez ugyanolyan hazugság volt (saját magammal szemben), mint az összes többi.
(És, képzeld el, a végefelé már én is szívesebben csináltam magamnak, míg ő aludt mellettem a hitvesi ágyban...)
De ez már a múlt, nem érdekes, csak annyiban, hogy nem akarom elkövetni ugyanazokat a hibákat...
Hogy fáj-e a gyengédség hiánya? Nagyon! Írtam már, hogy összejöttem a feleségem pasijának a feleségével, miután elköltöztem, nevezzük Zsu-nak, ő is azt mondta, amit én éreztem egy-egy együttlét után, hogy "nahát, ez ilyen is tud lenni?". Fergetegeseket szeretkeztünk, elég volt, ha csak egy méteres körön belül kerültünk, minden beindult, úgy kellett visszafogni... A feleségemmel jó ha csak egyszer ment egy alkalommal, vele szinte akárhányszor... De ez csak nyers szex volt, érdekes, hogy érzelmek nem társultak hozzá (részemről, ő máshogy volt vele, de nem akartam becsapni, inkább szakítottam vele...) Igaz, azóta egyszer kétszer még voltunk együtt, éppen azért, amiről te írsz - az már csak tényleg a libidóról szólt, neki is, nekem is...
De arra kellett rájönnöm, hogy a szex önmagában nem elég - ami nehezen jön össze, az a lelki, kulturális, érzékszervi összhang + jó szex... Talán éppen itt, ebben a posztban írtam Almáról, akivel hallatlanul szoros szellemi összhangba keveredtünk, rettentő minőségű kulturális orgazmusokat éltünk át, de az ágyban szörnyűséges volt...
De ebbe is és más kapcsolatokba is azért mentem bele, mert elviselhetetlenül fájt a gyengédség hiánya... simogatások, mosolyok, amikor összeér a karunk egy pillanatra, amikor átölelek valaki, amikor átölel... És darabokban meg is voltak ezek, de csak nem akart összeállni a kép egységessé...
Úgyhogy, most nem próbálkozom... Elveszem az élettől, amit éppen ad, ebben most pillanatnyilag a szex nincs benne, de minden más elég jól működik. Ha kiállításra akarok menni, vagy valamilyen kulturális élményre vágyom, akkor is fel tudok hívni valakit, hogy jöjjön el velem, ha csak bringáznék, vagy feküdnék a fűben, akkor is, ha bulizni akarok, akkor is, vannak barátaim ott, ahol lakom, hetente kétszer összejövünk... szóval így.
Ami meg a szexet illeti - megoldom magam...:)
Ha te ennyire őszinte voltál, akkor én is megosztok egy-két vicces titkot, ezek szerintem azt példázzák, hogy mennyire el tudja venni az ember eszét a jóság utáni vágy:
Amikor egyedül maradtam, elmentem szexmasszázsra, úgy gondoltam, jár nekem valami élvezet... Hát, meglehetősen kiábrándító volt, egy meztelen, vagy meglehetősen alulöltözött nő gyömöszölt egy kicsit, aztán kiverte a farkam... Nem vágytam vissza.
Máskor meg úgy gondoltam elégtételt venni a női nemen, hogy vásároltam magamnak egy művaginát. Hát, mit mondjak, gyengédséget ettől se kaptam...:) Használtam párszor, de aztán elkezdett tönkremenni, kidobtam...
Úgyhogy, maradt a hagyományos módszer, persze, csak egészségügyi okokból...:)
Na, erről ennyit! Remélem, a mai napod jobb, mint a tegnapi volt:)
Ja, és csak a jegyzőkönyvnek: én inkább sört...:)