Tetszik, ahogy ünnepeltek. Mi is így szoktunk: kerti sütögetés a vendégekkel, gyerekek rohangálhatnak, nem feszélyez senkit a szépruhán esett folt vagy a kiömlött szörp. Most vasárnap vár ránk egy ilyen.

Gyanítom, Sanyi sem keresi a te társaságodat. Elég nehéz lehet normálisan definiálni és kezelni az ilyen viszonyt. Neki nincs gyereke? Arról tudsz, ő hogy van a volt feleségével? És a tiéddel összeházasodtak? Kicsit irigylem azért a te exedet, amiért nem kellett egyedül semennyi időt elmorzsolnia.

A távirányítós játékok valszeg nem élnek meg magas kort. Esetleg kifejezetten kurtát... Fordított arányosságban az árukkal. Én egyszer vettem ilyet.

S még valami. Neked korábban, a hosszú, "boldog" éveitek alatt sosem volt herótod a Családi Élettől? Hogy már ez mindig csak így van, nagyszerű, példás: apuka, anyika, gyerek(ek) együtt jobbra, együtt balra, mindig ugyanazok a nehézségek és örömök, ugyanaz a néhány forgatókönyv, lehetőség, belőled is mindig ugyanaz kell, te Családapa vagy, ez szabja meg vágyaidat, terveidet, életedet. Nem mostanra értem persze. De nem lélegeztél fel vajon (esetleg tudattalanul),mikor ennek vége szakadt? Vagy a te életed sokkal színesebb volt akkoriban, mint amilyet leírtam és ami engem teljesen kikészít? Meg még sok kisgyerekes anyukát...

@tarnics:
Sanyiról: mindig is azt gondoltam, hogy a történet nem róla szól, ő csak kéznél volt egy adott pillanatban - kellett valaki, hogy az exem meg tudjon pattanni. Alapvetően egy jóravaló, mulya lúzer, aki mindig csak elveszi az élettől, amit az odakínál neki.
Vicces, mert a volt feleségét is úgy vette el, hogy a nőnek volt gyereke, háza, kocsija, most is egy ilyen partiba ugrott bele... Mondhatnám, hogy egy igazi élősködő, de tudom, hogy nem számításból teszi, hanem mert éppen ez jött szembe...
Én korábban kedveltem, egy társaságba jártunk (az alatt az ominózus három hónap alatt, amikor együtt kavartak, túlságosan is sokat jártunk össze...:) de most inkább úgy tekintek rá, mint aki elveszi tőlem a gyerekeimet...szóval, ellenség.
Amúgy néha még segít a volt feleségének, az nem restelli időnként felhívni, hogy menjen azonnal és szereljen meg ezt-azt, mert elromlott..:) És Sanyi fut...
Ők nagyon akartak közös gyereket, de nem jött össze, inkább a csaj miatt, de ki tudja...mindenesetre kíváncsian várom, mikor esik teherbe az exem, bár 42 évesen már macerás... És nem hinném, hogy valaha is összeházasodnak - szerintem a házasság intézményével már egy életre leszámoltak...

Rólam: én nagyon élveztem a "családi életet". Nagyon lazán éltük az életünket, nem kötöttek gúzsba szabályok, sőt, mondhatnám, meglehetősen hedonista módon éltünk. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de nyáron pl. majd' minden nap a szabadban főztünk, jártunk strandra, tóhoz, kirándulni, barátokhoz, ha úgy adódott, ott aludtunk, vagy ők nálunk, ha moziba, színházba akartunk menni, akkor a gyerekeket lepasszoltuk, ők is élvezték, mert a haveroknál aludhattak, bohóckodhattak... Nyáron sátoros evezőstúra a folyón, télen korizás műjégpályán, a befagyott tavon, hegymászás, zsíroskenyér, hagymával, sör, télen forralt bor...
Mindkettőnknek voltak olyan hobbjai, elfoglaltságai, tevékenységei, amiket a másik tolerált, segítettük egymást...
Szóval, nekem nem volt terhes. Én egykeként, az elvált anyámmal és az ugyancsak elvált nagyanyámmal nőttem fel, meglehetősen spártai körülmények között, nekem teljesen új és élvezetes élet volt ez.
A mostani sem sokban különbözik ettől, csak van benne mégis valami, ami nem teszi annyira élvezhetővé: néha lelkifurdalásom van, amikor Bendét egyedül hagyom, mert barátokhoz megyek (miközben tudom, hogy jól megvan nélkülem, de azért szokta kérdezni, hogy hazajössz? hányra jössz haza? szóval tudom, hogy megnyugtatja, ha körülötte vagyok, még ha nem is szól hozzám közben egy szót se...:), és mindig beárnyékolja a jóságot az a tudat, hogy közben a kicsik mással töltik az idejüket...mással főzőcskéznek a szabadban, mással járnak evezni, bringázni, strandra...
Persze, velem is, nem is tudnánk meglenni anélkül - főleg így jó időben -, hogy ne csinálnánk valami közös programot. "Ma mi lesz a program?" - szokták kérdezni...:) És mindig van valami érdekes...
A jövő hét végére is szerveződött már egy közös kirándulás a baráti családokkal, megyünk kisvasutazni, nagyon fogják élvezni, előre tudom...

Ma egyébként nálam alszanak a kicsik, mert a hétvégén nem leszek, megyek fellépni a néptánccsoporttal, amelyiknek a zenekarában játszom, és ez a héten az egyetlen nap, amikor velem tudnak lenni hosszabb ideig...
Szóval, ilyenkor együtt elmegyünk próbára, mások is hozzák a gyerekeiket, nagyon jól elbohóckodnak egymással, aztán este diavetítés... nagyon élvezik, rengeteg diafilmem maradt gyerekkoromból és szert tettem egy vetítőre is (Sanyi volt feleségétől kaptuk...:)), azzal múlatjuk az időt...
Bende meg Showder Klub felvételre ment, régóta nyúz már, hogy szerezzek neki jegyet, mára sikerült, nagyon izgatott, örülök, hogy sikerült neki örömet okozni...:)
Na, megyek, még meg kell szerelnem az ágydeszkát, amit Bendének sikerült eltörnie a nyolcvanvalahány kilójával...:)
Aztán irány az ovi, isi...

Néptánc? Hú, pár éve én is megszerettem, lányaimat mindjárt viszem "edzésre", én is járogatok így vénen, és nagyon sajnálom, hogy már sosem fogok igazán megtanulni. Pár éve a Gyimesi Táctáborba beszagoltunk egy napra, régebben a jobbágytelkibe. Népzenét is sokat hallgatok persze. Te mit csinálsz és melyik együttesben?

Nagyszerű színekben festetted le "előző életeteket", nem is értem, akinek ennyi minden összejön, miért akar mégis mást. /Feleségedre gondoltam./ Ügyesen vagy szerencsésen alakítottátok a baráti körötöket, nyilván ti is társasági emberek vagytok, jó környéken laktok. Ha én újrakezdhetném... Nem úgy, ahogy most fogom, egyedül, teljesen ismeretlen környéken 6-10 éves gyerekeimmel, hanem a 0-ról... Attól tartok, bizonyos dolgokat nem lehet helyre hozni. Talán az is hozzájárult: veled szemben én tökéletes családban nőttem fel, jószerivel semmiféle problémával nem szembesültem - ezért egyáltalán nem figyeltem, nem készültem az Életre ifjú koromban. Azt hittem, minden jön magától és persze rendben. Nem mérlegeltem, csak valamit gondoltam és durr bele. Ezt a szüleim számlájára írom. Voltak furcsa históriák körülöttünk is, de azokról mélyen hallgattak, 35 éves koromban derült ki a sűrűje, mikor az én házasságom csődbe jutott és anyukám kibillent az egyensúlyából. Azt hitték, így tesznek jót? Vagy nem akartak az élet nehézségeivel ők sem foglalkozni? Mindenesetre nem vált be ez a módszer.
Sajnálom keserű gondolataimat, de muszáj megosztanom őket veled. Azért vidám estét kívánok a gyerekeiddel!

Ahol én lakom, viszonylag népes szlovák diaszpóra él, én magam nem tartozom hozzájuk (nyolcadrészt osztrák, nyolcadrészt román, a többiben, azt hiszem, magyar vagyok...:), de a baráti körből sokan itt táncolnak (ki szlovák, ki nem az) és hívtak... de táncolni nem akartam, beszálltam hát a zenekarba - kevés táncklub mondhatja el, hogy saját zenekara van, mi igen...:) az anonimitás miatt nem mondom el, hogy mi a neve - itt legalábbis...

Éppen ma gondolkodtam azon, hogy vajon én és a volt feleségem, hogyan viszonyulunk a gyerekeinkhez... Ez nem lesz egyszerű...

Amikor Bende megszületett, nekem legalább 3 évnek el kellett telnie, amíg úgy éreztem, hogy igen, tényleg apa lettem... Nem volt példa előttem... Akkor még nem tulajdonítottam jelentőséget egy csomó dolognak: amikor terhes lett, az exem első reakciója a düh, a tanácstalanság volt... Pedig akkor már hónapok óta nem védekeztünk, tudta, mire megy ki a játék... Ma már tudom, hogy akkor döbbent rá, most tényleg örökre (vagy majdnem...) hozzám kötötte az életét... Amikor megszülte, úgy tűnt, rendben vannak a dolgok... De egy idő után kiderült, nem tudja feldolgozni, hogy milyen körülmények között született: oxitocin infúzió, kikötött láb, gátmetszés, varrás... Egy idő után az otthonszülés megszállottja lett, szerintem (annak ellenére, hogy akkor már tudta, nem én vagyok neki az igazi) ennek köszönhető, hogy a két kicsi megszületett... (Amikor vártuk őket, mindent megtettem, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, nem tudtam, hogy hiába minden igyekezetem, mert ő sohasem fogja hagyni... Azt mondta, félt, hogy csalódás éri - egyszer, még jegyesek voltunk, főiskolások, táborban voltam, ahol csókolóztam egy lánnyal... Hülye voltam és bevallottam... azt hittem, így helyre kerülnek a dolgok... akkor még nem tudtam, hogy a kellemetlen ügyeket a szőnyeg alá kell söpörni... az exem innentől eredezteti a kapcsolatunk széttartását...)

És valószínűleg ennek köszönhető az is, hogy Bendét ilyen könnyen el tudta engedni - minden baj okozójának őt tekintette/tekinti, és ha nem vesz róla tudomást, akkor a bajok is megszűnnek...

Én biztosan nem tudnám megtenni, hogy egy álló hétig nem beszélek a gyerekemmel, legalább telefonon...

Én Bendével tanultam az apaságot... Egészen más a viszonyom Ádival vagy Zozóval... Bende nem tudja kimutatni az érzéseit, én sem voltam képes erre, amíg Ádi, sőt méginkább Zozó meg nem született... Nem emlékszem, mikor mondtam Bendének azt, hogy szeretem... Ádinak, Zozónak nap mint nap elmondom...

Furcsa, hogy mennyire meghatározza a szüleink viselkedése, viszonyulása a mi attitűdünket...

Milyen felnőtt/apa lesz Bende?
Milyen Ádi? És Zozó?

Ezek foglalkoztatnak most...

Hát, ezek se vidám gondolatok...:)

Szia, kissé eltűntem. Pedig számomra módfelett érdekes dolgokat írtál legutóbb. Elsősorban a volt feleségedről festett képre gondolok: 26 évesen még annyira sem volt elképzelése, mit szeretne, mint nekem? Ha már főiskolás korotoktól együtt voltatok, lett volna ideje eldönteni, szívesen marad-e veled még jó darabig. Mert a gyerekvállalás azért általában ezzel is jár. És csak azért szült még kétszer, hogy "felülírja" az első, kellemetlen élményét? (A beöntést kifelejtetted.) Nem lehet, hogy kissé rosszindulatúan magyarázod viselkedését? Nem védeni akarom, csak nem tudok ilyen embert, hozzáállást elképzelni. Meg az is meghaladja "anyai szívem", hogy Bendét okolja a kényszerű együttlétek miatt. Mi volt férjemmel első gyerekünkkel a hasamban keltünk egybe, amit aztán eléggé megbántam - de a fiamra soha nem néztem úgy, mint bármiféle rossz eredeztetőjére. Ő valahogy sokkal jobban hozzám tartozik (és persze a másik 2 is), mint bárki más eddig, nem is tudok elképzelni ennél szorosabb kötődést. Pedig nem "készültem" az anyaságra, nem gondolkoztam előtte soha, milyen csodálatos meg fennséges meg rózsaszín lesz. (Persze nem is mindig olyan.) Olyan képzeted van gyerekeid anyjáról, mintha ő az embereket, akár gyerek, akár felnőtt, csupán saját boldogulása eszközének tekintené. Az esetleges következő kisbabáját is Sanyitól. Ez azért így durván hangzik.
Na ja, apává válni biztos nem egyszerű. Valaki azt mondta nekem egyszer, nagyon régen: a férfiaknak 35 éves koruk után születhetne csak gyerekük. Talán van benne valami. Nagyon nagy fájdalmat tud okozni egy érzéketlen, nemtörődöm apa a gyereke anyjának. A gyerek meg, ha ebben nő fel és fiú, jó eséllyel ugyanilyen lesz, ha lány, nehéz lesz megbarátkoznia a másik nemmel. Jó, hogy te még idejekorán kapcsoltál! Talán az segíthetne oszlatni aggodalmaidat Bende apaságát illetően, ha igyekeznél minél többet az ő szeme láttára lenni kisebb fiaiddal. Ha látná kedveskedésedet, érzelmeid kézzelfogható jeleit apa-gyerek viszonyotokban. A legtöbb fiú, férfi azt hiszi, az szégyellnivaló. De ez baromság. Inkább a helyes módját kell eltalálni, ne legyen csöpögős, nyálas, nevetséges az apa.
A Sanyi-féle típust nemsokára véleményezem.

Biztos vagyok benne: Sanyi nem tudatosan Elvevő Ember, ezért tehát nem érdemes rá haragudni. De aki ennyire kizárólag "készételeket fogyaszt", valószínűleg meglehetősen gyenge jellem is, nem bír ellenállni a kedvező lehetőségek esetleg erkölcstelen, ízléstelen kihasználásának sem. És ha nincs benne valamennyi empátia, mégcsak észre sem vesz, ahogy simán belepiszkít jópár ember életébe. Jobb az ilyentől megtartani a tisztes távolságot - ha még lehet. De ahogy leírtad, őt inkább a környezete irányítja, ki tudja, ha volna hozzá gusztusod, még a te ágyadban is megfordulhatna... Jó poén volna az exed felé. De nem biztatlak.

@tarnics: Szia! Kicsit én is eltűntem, feszes napok voltak, este meg inkább ágynak dőltem (kivéve egy estét, de akkor meg net nem volt...:)
Szóval, kétségtelen, hogy van a megközelítésemben némi tendenciózusság (rosszindulatnak nem mondanám), valószínűleg mindez csak egy része a valóságnak (és azt ki ismerheti?, talán még az sem, akivel megtörténik), de annyi mindenképpen igaz belőle - szerintem -, hogy ő meglehetősen önzően tekint most a világra - bizonyára nem véletlenül, 42 éves, talán az utolsó pillanatban van, hogy még kezdjen valamit az életével, és ha minden körülményre (és mindenkire az egykori családjában) tekintettel lenne, akkor ez megakadályozná a cselekvésben. Mindegy is, a szíve rajta... Most már tudom, hogy ilyen és így egyáltalán nem bánom, hogy nem vele élem az életem...
Sanyiban pedig azt kapta, amiről a pszichológusok (legalábbis egy részük:) beszélnek: pont olyan, mint az apja... Akitől mellesleg egész életében menekült (történetesen éppen a velem kötött házasságába...)
Úgyhogy, jól van ez így...
Nem tudom, talán emlékszel, a Hair című filmben a szőke, hosszú hajú sráctól azt kérdezi egy pszichológus, hogy homokos-e. Erre azt válaszolja, hogy Mick Jaggert nem rúgná ki az ágyából, de azért nem az...:) Nos, Mick Jaggert én se rúgnám ki az ágyamból, de Sanyihoz nem lenne gusztusom...:)))) Talán, nőként is más lenne az ideálom (biztosan olyan, mint az apám volt:))
Szoktam is mondani, hogy ha az exemnek Sanyi kell, akkor én tényleg egy tévedés voltam...:)
(amúgy meg: a harag sohasem arról szól, akire irányul, sokkal inkább arról az attitűdről, ahogyan mi magunk viszonyulunk ahhoz az emberhez, akire haragszunk...ha érted...)

A fiúkról: Bende nagyon is látja, hogy miként vagyok együtt a kicsikkel (néha azt is gondolom, hogy talán féltékeny...), szóval, ezzel nincs gond. Sokkal inkább arról van szó, amiről már írtam korábban, hogy attól tartok, az én rossz tulajdonságaim köszönnek vissza és ez rettentően zavar, ettől érzem úgy gyakran, hogy rossz apa vagyok... (lehet, hogy már írtam, gyakran ismétlem önmagam: éppen a saját rossz tulajdonságaimat szeretem a legkevésbé a gyerekeimben...) De ez a felismerés ugyanakkor ahhoz is elvezet, hogy lássam: nem küzdhetek (verbálisan, mondjuk) azok ellen a tulajdonságok ellen, amik bennem is megvannak és óhatatlanul átörökítem a gyerekeimre (nem feltétlenül genetikusan, sokkal inkább a példa útján).